Kékszakállú herceg

Perrault – A lúdanyó meséi című kötetének legfélelmetesebb meséje a Kékszakáll, mely még ma is borzongást válthat ki ifjú olvasóiból. Bartók Béla híres operája, A Kékszakállú herceg vára, mely Balázs Béla szövegkönyvéből született, s ebből a történetből indul ki, a 20. század operatörténetének egyik legnagyobb hatású darabja. Sokan nem is gondolnák, hogy miképp a legtöbb mese, vagy legenda, úgy ez a történet is valós eseményeken és személyeken alapul.

De ki volt valójában Kékszakáll? Igazából két, régi időkben élő embert olvasztott össze egy személlyé a szájhagyomány, s így örökítette tovább a történetet az utókor számára. Mindkettő férfi gazdag, nemesi családból származott a 15. századi francia területeken. Az egyik nemes úr mind a hat feleségét megölte tomboló kéjvágyában, míg a másik, száz és száz ártatlan fiúgyermek haláláért felelős. A nép sokáig még beszélni is alig mert ezekről a szörnyűségekről, s idővel Bretagne és Vendée népe, képzeletében eggyé gyúrta össze a két hírhedt figurát, akit Kékszakállnak nevezett el.

A történettel kapcsolatban mégis inkább Gilles de Rais bárót szokták emlegetni, ha a mesebeli herceg valós kilétét vizsgálják. Ki volt ő?

1404-ben született Bretagne-Anjou határvonalánál gazdag, nemesi családban. Nagyapja és apja után tucatnyi birtokot és várat örökölt, korának egyik legismertebb embere volt hazájában. Az Anglia ellen folytatott száz éves háborúban jelentős hírnévre és ismeretségekre tett szert.

Torzult lelkivilágáról tanúskodó élete, valószínűleg gazdag, mégis – lelki értelemben – nyomorúságos gyermekkorában keresendő. Korán félárvaságra jutott, s anyjában sem volt túl sok öröme. Édesapja meghalt, mikor ő még egészen kicsi volt, édesanyja pedig ismét férjhez ment, s az akkor kilenc esztendős kisfiút eltaszította magától. Szenilis, tébolyult nagybátyja udvarához került, ahol eléggé szabados szellemben nevelkedett, s ez korán megfertőzte a zsengekorú fiút. Az ifjúvá serdült Gilles robosztus termete és szélsőséges viselkedése rémülettel töltötte el a nagybácsit, s jobbnak látta, ha mihamarább kiházasítja. Így Gilles már tizenhat évesen feleségül vette Catherine de Thouarso (1400-1462) gazdag örökösnőt, akitől egy leánygyermeke is született, Marie de Rais (1429-1457).

Kortársai szép kiállású férfinek, jó katonának tartották Gilles de Reist, aki Jeanne D’Arc-ot vigyázta a háború idején, majd amikor a lányt kivégezték, visszavonult birtokára és irodalommal kezdett foglalkozni. Híres kódexgyűjteménye csodálatot váltott ki mindenkiből, ám bármilyen gazdag is volt, olyan udvartartást vitt, hogy anyagi helyzetét bőven túlszárnyalta. Így hamarosan szembe kellett néznie az elszegényedés iszonyával, s hiába volt esélyes 1420-ban a francia koronára, mindenét elherdálta. Családja nem tudta mindezt tétlenül nézni, így segítségül a királyhoz fordult, hogy legalább az örökségi rész megmaradhasson, de ezzel csak rosszabbodott a helyzet, mert az uzsorások rávetették magukat mindenre, földekre, várakra, a hatalmas vagyon maradékára. Amikor a báró ezt megtudta, olyan dühös lett, hogy eltaszította magától feleségét és leányát.

Ettől kezdve várkastélyába vonult vissza és a történelemnek, teológiának, majd az alkímiának szentelte minden szabadidejét. Környezete időközben kezdett megváltozni. Egyre félelmetesebb figurákkal vette körül magát. A halottlátóktól, szellemidézőktől kezdve az aranycsinálókig, démonokkal beszélni tudókig, mindenki megtalálható volt udvarában. Ám a komor várból hamarosan mindegyik rémülten menekül, mert felismerik, hogy a báró maga a gonosz, akit hívatlanul is meglátogatnak a pokol démonai. Nem sokkal később megismerkedett a híres, olasz alkimistával, Francesco Prelatival. Pártfogásába vette a fiatal mágust, és segítségével gyakran megidézték a sötétség erőit. Állítólag egy alkalommal a sátán is megjelent, de Rais nem követte utasítását.

De nemcsak erről volt szó. Beteges lelkében egyre gyakrabban születtek szörnyű gondolatok, melyeket tettek követték. A környékbeli falvakból rendre tűntek el a különböző korú fiúgyermekek, s egy idő után az emberek kezdtek gyanakodni, hogy a várúr furcsa dolgai kapcsolatba lehetnek a gyermekek eltűnéseivel.

Gilles de Rais és segítői elcsábították, elcsalták valamivel a fiúkat, megfojtották őket vagy elvágták torkukat. Utána forró beleikben nyúlkáltak, szívüket, szemeiket kitépték. Vérüket a báró tintaként használta írásra, rajzolásra, illetve kézmosásra. Mindemellett Gilles de Rais nemcsak szodomista, homoszexuális, perverz és pedofíl volt, hanem nekrofiliában is szenvedett. Nem egyszer közösült a halott gyermekek testével, egy alkalommal még egy áldott állapotban lévő asszonyt is meggyilkolt, s annak méhéből kihasítva, meggyalázta a magzatot. A halottak testét aztán elégették a kandallóban, a hamvakat szétszórták, a belső szerveket szétmarcangolták, majd a folyóba dobták, a nem égethető részeket pedig a latrinába hajították.

Borzalmas tetteik azonban hamarosan napvilágra kerültek, mert a környékbeliek egyre többször lettek tanúi furcsa eseményeknek. Közben a bárónak az egyházzal is meggyűlt a baja, mert meggyalázott egy templomot, és tettlegesen bántalmazott egy papot. Egyházi és világi bíróság elé került Prelatival és többi társával együtt, ahol semmit sem tagadtak. A báró részletes vallomásának hallatára a papok még a fülüket is befogták, a nők pedig sorban ájultak el. Becslések szerint 150-800 közé tehető a gyermekáldozatok száma, akik mind fiúk voltak. Vannak ennél elképesztőbb adatok is, amelyek ennél jóval több szerencsétlen gyermekről, fiatalról számolnak be.

„A Cháteau de Machecoul vár fekete tornyának föld alatti helyiségében 8-14 év közötti gyermekek csontvázmaradványait fedezték fel. A csontok elrendezéséből és állapotukból arra lehet következtetni, hogy a gyermekek nem erőszak által haltak meg, itt csupán fogva tartották őket” – írja az itt talált történelmi megállapításokról Sally Gerrard brit régésznő.

Azokból az időkből több vallomás maradt fenn, mint Guillam Hilairet és felesége tanúvallomása, akik többször is megkeresték a várurat azzal, hogy gyermekeik nyomtalanul eltűntek. Itt a báró bűntársai, Roger de Bricqueville, Gilles de Silé és Francesco Prelati urak mindig ugyanazt a választ adták, miszerint a gyermekeket jobb neveltetés céljából nemes családokhoz adták ki. Végül az állandó érdeklődés nagyon felidegesíthette a fentebb említett urakat, mert egy ízben jól elverték a szegény családtagokat arcátlan tolakodásukért, s ezután egy ideig nem kellett attól tartaniuk, hogy lebuknak.

A báró emberei közül az olasz alkimista, Francesco Prelati volt a legaktívabb. Ő szerezte be az „árut” urának, annak igénye szerint. Megtanította a bárónak, hogyan űzze a fekete mágiát, hogyan élje ki szexuális perverzitását, beleértve a hullákkal folytatott nemi aktust is. Cserébe a báró arannyal fizette meg szolgáltatásait, ő pedig szorgalmasan járta hintóján a vidéket, összeszedve a fiatal koldusokat, szegényeket, néha még csecsemőket is.

A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy mindeközben katonái, közvetlen szolgálatában nem álló emberei meg voltak győződve arról, hogy ő egy rendes, szent ember, hiszen annyi szegény fiún segít. Ám a báró egyik közeli szolgája 1440 októberében a világi bíróság előtt Nantesben, nagyon meggyőző vallomást tett: „Az én uram szexuálisan bántalmazta a gyerekeket. Örömét lelte a levágott fejekben. Néhány éjszakán keresztül játszott velük, amíg büdösödni nem kezdtek. Gyakran szexuálisan érintkezett a fejetlen gyermekek hulláival” – állította.

Aleister Crowley (1857-1947) brit filozófus és okkultista úgy vélte, hogy az akkoriban bíróság előtt tett tanúvallomások sokszor kegyetlen kínzásokkal voltak kikényszerítve, ezért nem feltétlenül megbízhatóak. Ám tény, hogy 1440. szeptember 14-én hivatalosan is kézbesítették Raisnak a bírósági idézést, majd láncok között vitték Nantes börtönébe, ahol a kor legkegyetlenebb kínzókamráját tartották fenn. Tény az is, hogy a vár átkutatása közben megtalálták a gyermektestek véres torzóját, ruházatukat és a fiúk testrészeinek megégetett darabjait. Minden egyes maradványt dokumentáltak. Rais sejtette, hogy ebből a helyzetből még V. Jean bretagne-i herceg befolyása sem mentheti meg, s az ország királya VII. Károly is „mosta kezeit”.



Miután Gilles de Rais és segítői nemesi származásúak voltak, együtt ítélték őket el. Rais báró megkapta a lehetőséget a védekezésre, de inkább csak a papokat sértegette és fenyegette. Ennek ellenére egy nap pihenőt kapott, hogy végiggondolja a helyzetét, és valami normális védekezést találjon magának. A bíróság elé visszatérve egészen más ember jelent meg előttük. Istenfélőnek, bűneit megbánónak mutatta magát, kérte, hogy fogadják vissza az egyházba, majd minden bűnét teljes részletességgel beismerte. Eközben olyan egyéb horror került a nyilvánosság elé, hogy az ülnökök közül nem egy rosszul lett, a hányinger kerülgette őket. Gnosis abbé leállíttatta a foglyot, és a hitéről kezdte faggatni. Végül úgy döntöttek, megadják az esélyt a bárónak, így újra megkeresztelték, majd átadták a világi bíróságnak, amely salamoni döntést hozott.

Prelati, akire gyilkosságot nem tudtak bizonyítani, örök börtönre ítéltetett. A bárót akasztásra, testének elégetésére, majd fejének vételére ítélték. Társait elevenen égették meg. Kivégzésük előtt még kegyetlenül megkínozták őket, hogy gonoszságaiknak a legapróbb részleteit se hallgassák el, és semmiféle titkot ne vigyenek magukkal a túlvilágra.

A helyen, ahol annak idején a bárót kivégezték, rokonai egy éven belül hatalmas emlékművet emeltettek, amely a szoptató anyák imádkozására szolgál. Az emlékművet több ezer nő látogatja. Néhány tudós, a bizonyító vallomások ellenére megegyezik abban, hogy az eljárás kitaláció volt csupán, és a korabeli főpapságnak elsősorban a báró hatalmas vagyonára fájt a foga. Állítólag a 15. századi francia nemességet átitatták a tisztességtelen intrikák.