2010. december 24., péntek

2010. december 17., péntek

Lélegzet...

Ugyanaz a nap, ugyanaz a pillanat és két teljesen különböző érzés. Az egyiktől érzed, hogy túlcsordul a szíved, mosolyognod kell és fontosnak érzed magad, a másiktól meg kihull a könnyed. És a rosszabbik nyer, mert az látszik jobban, mert az a realitás, a másik pedig a mélyen elrejtett titok, amivel együtt kell meghalni, mert mást nem tehetünk. Időnként előbújik ez a kis, féltve őrzött emlék, máskor nagy hevességgel jön, vannak napok, hónapok, amikor meg ott lapul belül, észrevétlenül.
A mai napot neki adom. Hadd töltse be túlcsordulásig a szívem! Ezt akarom :)L

tél.



Ha örök tél jön, csókod ízlelem,
s gyümölcs-illattal telik meg szívem.
(Keszei István)

2010. december 16., csütörtök

Olyan jó néha angyalt lesni...



Wass Albert: Karácsonyi versek II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

2010. december 13., hétfő

Leona Lewis: Footprints in the sand



You walked with me
Footprints in the sand
And helped me understand
Where I’m going
You walked with me
When I was all alone
With so much I no along the way
Then I heard you say

I promise you
I’m always there
When your heart is filled with sorrow and despair
I’ll carry you
When you need a friend
You’ll find my footprints in the sand

I see my life
Flash across the sky
So many times have I
Been so afraid ooh
And just when I
Have thought I’ve lost my way

You give me strength to carry on
That’s when I heard you say

I promise you
I’m always there
When your heart is filled with sorrow and despair
I’ll carry you
When you need a friend
You’ll find my footprints in the sand

When I’m weary
Well I no you’ll be there
And I can feel you
When you say

I promise you
I’m always there
When your heart is full of sadness and despair
I’ll carry you
When you need a friend
You’ll find my footprints in the sand

nézőpont.

Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való.
(Wass Albert)

2010. december 9., csütörtök

Gyere velem Meseországba! (Népújság)

Kockatorony alatt legókutya, hüvelykujjon egérleány, papírréten parányi ormányos született, színt váltottak a barna fakorongok, és közben egyre gyűltek az apróbb, nagyobb gyerekek. Vasárnap délután, pár órával a nagy szakállú ajándékosztogató érkezése előtt meseországi sokadalom építkezett, festett, szaladgált, nézelődött a Bod Péter Diakóniai Központban. A Kulcs Szociálpedagógusok Egyesülete sokszínű, ünnepi világot teremtett itt: nemezbabák és mesekönyvek gyönyörködtették a szemet, az alkotóműhelyekben királyi család tagjaivá léptek elő a hurkapálcikák, szalvétatechnikával készített Mikulás-váró képeslapok, csuparajz mesekönyvek lepték el az asztalokat. Berszán István kolozsvári meseíró „bácsi” egy darabig csak mustrálta, aztán varázsszőnyegre hívta a szorgos „céhmestereket.” Régi jó barátját, Bundafüles Subanagyot mutatta be az aprónépnek. Később meglepetéshorgászat indult a terem másik felében, aztán a tündérmanók villogó fülbevalóját viselő Pipacstündérmanó kihirdette: bábszínház és diafilmvetítés kezdődik, ki-ki döntse el, hova csatlakozna. Mesékbe illő gyorsasággal peregtek az események. A tündérnép a felnőttekről sem feledkezett meg, míg a több száz gyerek varázslatos történeteket hallgatott, nézett, szüleik, nagyszüleik Kádár Annamária előadásából megtudhatták, miért is van akkora szüksége minden kislánynak és kisfiúnak a mesére. Végül közös táncban találkoztak újra a kicsi és nem olyan kicsi kezek. Másnap folytatódott a varázslat, ezúttal iskolába készülő óvodások, kisdiákok és pedagógusok kapták meg a meseországba nyíló ajtó kulcsát.

Nagy Székely Ildikó

Quilling díszek





A Gyere velem Meseországba! rendezvényen karácsonyi díszeket készíthettek a résztvevők evvel a technikával, nagyon szépek lettek.
Én is nekifogok...

Berszán István: Bundafüles Subanagy

Berszán István: Bundafüles Subanagy. Koinónia Kiadó, 2008.


Ki ne lenne arra kíváncsi, hogyan lehet az, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon? Talán, ha illatos sajttal kárpótolja a kertészt a falánk állat. De hogyan lehet olvasónkat olyan mesékkel jóllakatni, melyekben senki se jár pórul? Bizonyára van, aki elgondolkodott már azon, miért kap olyan nagy büntetést a farkas: hiszen elegendő, hogy a malacka leforrázta, nem kellene még ijesztegetni is azzal, hogy „Forró vizet a kopaszra!" A boldog végkifejlethez elegendő Piroska és a nagymama kiszabadítása, feltétlenül szükséges-e utána kegyetlenül megtömni kövekkel az ordas bendőjét? És miért olyan szűkszavúak a tündérmesék a középső királyfi sorsát illetően, miért nem lehet ő is főszereplő bár egyszer?


Berszán István meséskönyve többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ. A ravasz elbeszélő méltó ennek a jelzőnek a viselésére, mert nemcsak történetei fordulatosak-fondorlatosak, hanem a kötet szerkezete is sokatmondó: pont hét mesét tartalmaz, s ez a szám valóság és fikció, igazság és mese határátlépésének útleveleként működhet: az első három szöveg a fikcióhoz áll közelebb, a varázsmeséhez, annak kereteibe illeszkedik, de úgy, hogy kitapintva érzékeny pontjait játékok, fejtörők beiktatásával szét is veti azokat, ugyanakkor az utolsó három történet viszont már nem a mesei konvenciókat bontja le, kipótolva bizonyos hézagokat, hanem a valós élet, gondolkodásmód és mindennapi gyakorlataink berögződött helytelenségeire irányítja a figyelmet, azokat igyekszik helyrehozni, megoldási lehetőségeket kínálva fel; ezáltal a gyermekirodalommal szemben támasztott elvárásnak, a didaktikus üzenet hordozásának is eleget tesz. Így ezt a könyvet forgathatjuk gyermekkönyvként. E folyamatot kedvesebbé teszik Szabó Zelmira sokféle technikával készült illusztrációi: rajzok, hópihét idéző csipkés tortaalátétek, gyermekrajzok, préselt virágok, levelek kollázsai hozzák közelebb a kicsik világát. Ugyanakkor a felnőtt, sőt az irodalomelméleti ismeretekkel felvértezett olvasó is intellektuális élvezetre lelhet, amikor az olvasás, az elbeszélt események és ránk hagyományozott szövegek megközelítésének kérdésein is elgondolkodtatják a mesék.


Bundafüles Subanagy, a főszereplő, az erdő bölcs medvéje történetek sokaságából és gyermekszobák játékpolcairól ismert rokonszenves figura. A mesei világ kalauzaként humánusabb alternatívát nyújt a végkifejletekre: nem anarchikusat, melyben a rossz (például a farkas, de akár a hétfejű sárkányra is lehetne alkalmazni a modellt) győzi le a jót, hanem épp a varázsmesék eme kétpólusú világát felforgatva próbálja feloldani gondolkodásunk sztereotípiáit a rossz és a jó mibenlétét illetően. Ennek kitűnő módszere a játék, mely átjárási lehetőséget nyújt a bárány– farkas szerepek között, de legvégül sem áll vissza a régi rend, hanem mindkét fél gazdagabbá válik: az ordas megtanulja, hogy a barik nem ínyencfalatok, hanem oltalomra szoruló kis barátok. A klasszikus feladvány – egy embernek a csónakjában át kell szállítania a túlsó partra a kecskét, a káposztát és a farkast, ám csak egy szabad helye van – mesévé szerveződik, de a hagyományostól eltérő megoldás születik, melynek üzenete szintén az egymásra figyelés, a segítségnyújtás szükségessége és ennek előnyei: a kecske megtanul csereberélni, vagyis megeheti a káposztát, hogyha sajtot szolgáltat helyette, a farkas húsevőből tejtermék-rajongóvá válik, és ráadásul evezni is segít az elfáradt révésznek. Az agytorna annak válik példázatává, hogyan kell okosan gazdálkodni a többiekkel, hogy senki se károsuljon a végén, valamint arra is figyelmeztet, hogy próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni, ezáltal jobban megérteni őt, s az az igazi győzelem, ha elősegíthetjük az ellenfél javulását: „nem is igazi hős, aki csak annyira tudja legyőzni ellenségét, hogy továbbra is ellenség maradjon". (7.) E mesék tanítása úgy válik hitelessé, hogy a szereplők igencsak megdolgoznak az egyetértés kialakulásáért. Bundafüles az alkalmazásban is elöl jár: hogy nyugodt lélekkel dézsmálhassa a mézet, beülteti virágokkal a méhek tisztását, hogy ne kelljen messzire repülniük alapanyagért (Kinn a bárány, benn a farkas; Kecske is, káposzta is).


Felvetődhet a kérdés, hogy tehát ennek a könyvnek az lenne a célja, hogy rámutasson arra, a varázsmeséink nyújtotta viselkedésmodell nem helyes, mert önzőkké és törtetőkké nevel, s a felépített újabb világ, melyben a kölcsönös megértésé és közös nevezőre jutásé a főszerep, ennek korrekciójaként, sőt, helyettesítőjeként értelmezhető? Nos, nem: a kötet nem kívánja elvetni, szétzúzni ezt a világot, sokkal inkább arra irányíthatja a figyelmet, hogy egyetlen megoldást se fogadjunk el végérvényesként, hanem mindig legyenek kérdéseink és alternatív megoldásaink – melyekben jobb szem előtt tartani azt is, ami másoknak is jó. Olyan mesét is találunk, melyben pont a sikertől öntelt főszereplő válik irónia tárgyává, s ezáltal észreveszi, hogy más is ember (Honnan üzentek a nagyvadak?).


A középső mese, A bölcs patak és a legközépső királyfi az a pont, ahol a mesei világból átlépünk a valóságba. Ez a mese is a varázsmesék egyik vakfoltjára épül, az elhanyagolt szereplőre, a mindig csökkent jelentőségű középső királyfira: ő az, aki nem visz végbe egyéni tetteket, hanem bátyja példáját követve pórul jár, és sose részesül abban a jutalomban, amelyben az öccse. Ám kiderül, hogy a két fontosabb királyfi sem elégedett a szerepeikkel, irigylik egymást. Ez a mese ugyanakkor önreflexív, mintegy a mese működéséről, a gyermekek meseértéséről is szól. Bruno Bettelheim elmélete szerint a varázsmese a kisgyermekek szorongásait (például a szülők iránti harag, düh, Ödipusz-komplexus) oldja fel a tudatalattira hatva, ez a mű a testvérféltékenység feldolgozását példázza: a legnagyobb királyfi a realitás– fikció határát képező pataknak a valóság partján áll, mert ott a nagyok boldogulnak jól, míg a kicsi a mesei oldalon talpraesettebb, a középső gyerek pedig sehol se leli a helyét, és mellőzöttnek érzi magát. S a konfliktus megoldása ismét ott kezdődhet el, ha a másik helyébe képzeljük magunkat.


Az utolsó három szövegben intézményi-társadalmi berögzültségeinket, viselkedési szokásainkat vizsgálja felül a bölcs Subanagy. A Medve tanító bácsi nemcsak a gyermekek mindennapjait színezi ki az „álomiskola" megvalósításával, hanem arra is modellt nyújt, hogyan lehet alternatív pedagógiai módszerekkel, a gyerekek mozgásigényére és kíváncsiságára alapozva, a fekete tábla komor tekintetét mellőzve jelentős eredményeket elérni. Könnyebb lehet a gyermekek érdeklődését felcsigázni gombákkal, mókusokkal, vadnyomokkal meg egyéb csodákkal, mint négy fal közé zárva. A mackó módszerének lényege: beléptetni a nebulókat a tanulás újfajta ritmusába, hogy ne csak lexikális ismeretek elsajátítását, bemagolását jelentse. Ez különféle gyakorlatok révén érhető el, úgy, mint a hideg vízben való paskolás öröme (halfogás ürügyén lehet őket mosdásra szoktatni), az egymásra figyelés, a megszerzett ismeretek lelkes megosztása és a vacsora ízharmóniájában való együttes elmerülés. Mindezek a nyomok az irodalmi szövegekkel való foglalkozásnak a Berszán István Terepkönyvében* leírt módjára, a rituális olvasásgyakorlatok ösvényére vezetnek. Eszerint az irodalmat nem kellene csupán az interpretációban kimeríteni, mert ez tartamszegénnyé teszi az olvasás gyakorlatát – olyan unalmassá válhat, mint amilyen az erdei iskola volt a medve tanító bácsi közbelépése előtt. Helyette a rituális olvasásgyakorlatok érhetik el, hogy figyeljünk arra, ami olvasás közben történik velünk, engedjünk impulzusainknak – a klasszikus mesék átírása tulajdonképpen az olvasás menetében történteket allegorizálja: a szövegben való elmerülés közben felmerülő kérdés és késztetés nyomán indulva teszi kedves figurává a farkast, egyedivé a névtelen középső testvért. Ahhoz, hogy ellazultan, magabiztosan merjünk késztetéseinkre hagyatkozni – például enyhébb büntetést szabjunk ki a farkasra –, olyan előgyakorlatokra van szükség, melyek a figyelmünk egysíkú mozgásából egy olyan térbe vezetnek, amelyben megtanulunk egyéb, jelentéktelennek tűnő történésekre figyelni. Ennek példája az, amikor a két veszekedő királyfi elnémulva, figyelve a patak csobogását, abban hallja meg az igazságot. A mese igazolja, hogy a berögzült ritmusokból való kilépés jótékony hatása az irodalomban, iskolai és más társas kapcsolatainkban is érezhető. Ugyanúgy a ritmusváltás szükségességéről szól a Vadásztörténetek a falon: Bundafüles ráébreszti az öntelt vadászokat arra, hogy csak gyávaságukat hirdetik a kitömött trófeák: csupán tisztes távolságból, jó leshely és puska oltalmából merték lepuffantani szegény vadat. Ehelyett izgalmasabbak azok a történetek, kis tárgyak, melyek az állattal való közvetlen találkozást idézik fel: fejszenyél, mely farkasagyar mélyedéseit őrzi, dühös medve üvegcsébe zárt lehelete, vaddisznósörték, melyeket akkor hullatott el az állat, mikor a leshelyül választott fához dörgölőzött, és sok más hasonló. Mindezek társadalmunknak azt a gyakorlatát leplezik le, hogy az egyéni és kollektív emlékeinket szeretjük piedesztálra állítani, és távolról, áhítattal szemlélni őket. Ugyanez vonatkozik szövegemlékeinkre is – holott a muzealizálás helyett többre mennénk a meséléssel, az újbóli átéléssel, a játékkal –, ezért meri Bundafüles megkérdőjelezni a klasszikus meséink tekintélyét, és újraírásukra szólít fel. A nagy kitömött emlékek helyett fedezzük fel a kisebb kalandok izgalmát, mert ez a történetírásban, a tudományelméletben végbement paradigmaváltást is feleleveníti; a nagy események: háborúk, harcok, felfedezések, jelentős személyiségek, uralkodók története helyett a kisebb közösségek élete, a mezőgazdaság fejlődése, a különböző mesterségek kialakulásának menete válik fontossá a mikrotörténelemben. A preparált vadak a nagy események megfelelői, melyek elfedik, nem tudatják a vadászat tulajdonképpeni lefolyását, és csak a kis „szuvenírok" mutatják meg a kaland izgalmainak, mozzanatainak savát-borsát. Így ez a mese valamiképp arra is játékos példa, hogy a beszéd különböző gyakorlatai közötti átmenetek hogyan valósíthatók meg: a vadászatbeszámoló hogyan szólhat tudományelméleti kérdésekről, valamint a gyermekeknek (is) szánt szöveg hogyan válhat irodalmi utalásrendszerré.


E nyomok után vadászni igencsak hasznos és kellemes feladat lehet ebben a kis meséskönyvben, a legutolsó mese már címében (Vigyázz a nyomokra!) explicitté teszi a detektívmunka tétjét. Az elbeszélő találkozik Subanaggyal, és rákérdez arra, hogyan jöhet létre a szövegek, mesék a megszokottól eltérő értelme. A medve pedig következetesen ismét a nyomokra irányítja a figyelmet, arra, hogyan lehet a beszélgetőpartner fejével gondolkodni, rátalálni az általa követett csapásra, de ugyanakkor másokat is felfedezni, melyek ugyanolyan helyesek, egyszóval: bocskorába invitálja az elbeszélőt, olvasót. Ez az utolsó összefoglaló mese kulcsot is ad az olvasó kezébe, az értelmezések tárházát nyitva meg előtte: nem csak egy interpretáció van, hisz ki mint él, úgy ítél, mondja a bölcs medve, s amiként a nyomkövetés az elbeszélőt felbátorította a meseírásra, ugyanúgy bátorítja fel az olvasót a szöveggel való játékra, legyen az akár irodalmár, akár gyermek, de talál benne követendő bocskornyomokat. Ezért jó olvasmány ez a gazdagon illusztrált könyvecske: úgy forgatja fel a tündérmesék világát, hogy kérdéseket tesz fel, és arra csábít, hogy merjük továbbgondolni a bennünk élő, gyermekkorunktól belénk rögzült történeteket, viselkedésmodelleket.

Lőrentz Éva-Noémi
Bundafüles bocskorának nyomain (Berszán István: Bundafüles Subanagy c. könyvéről)

[Látó, 2009. július]

A Gyere velem Meseországba! meghívottja volt. Sok kicsi gyerek gyűlt össze a varázsszőnyegen és figyelmesen hallgatták a mesét. Elvarázsolta őket :)

Mikulás

Vasárnap reggel járt a családom körében a Mikulás. Voltak tervezett lépések és meglepetések is. Olyan jó érzés ajándékozni! Olyan jó gyereknek lenni!

Hópelyhek




December van, nem hull a hó, de különböző eszközök segítségével téli hangulatot varázsolhatunk a lakásunkban. Örömmel díszítettem a lakás fehér falait szép mintás hópelyhekkel. Milyen sok csodás dolog van a világon!
Szép decembert!

Kijevi csirkemell

Hozzávalók:

* 4 fél csirkemellfilé (50-60 dkg),
* só,
* őrölt bors,
* 16 dkg vaj (a fele reszelt sajt is lehet),
* 1 mokkáskanál citromlé,
* 1 mokkáskanál friss, fölaprított tárkonylevél vagy feleannyi szárított,
* fél mokkáskanál mustár,
* 8-10 dkg liszt,
* 2 nagy tojás,
* 12 dkg zsemlemorzsa.
* A sütéshez: bőven olaj

Elkészítés:

A húst megmossuk, leszárogatjuk. Utána egyenként lapjában bevágjuk és kihajtjuk, hogy egyenletes vastagságú, nagyobb nyitott szeletet kapjunk. Ezután kb. fél centi vastag, téglalap alakú szeletekké verjük. Ezt úgy a legjobb, ha a húsra egy folpackot fektetünk (alá is lehet tenni), csak utána klopfoljuk. Így nem ragad bele a puha hús a húsverő kalapácsba, nem esik szét a mellfilé, ráadásul konyhánk is tisztább marad. A szeleteket besózva, egy kevés borssal meghintve a hűtőbe tesszük, amíg a töltelék elkészül. Ráadásul, ha hideg, szebben lehet majd bundázni is.
A töltelékhez a puha vajat citromlével ízesítjük, megsózzuk, az apróra vágott tárkonylevéllel, a mustárral meg leheletnyi borssal fűszerezzük. Annyi időre – kb. 15 percre – a mélyhűtőbe tesszük, hogy kézzel formálható legyen, mert ez a következő lépés. A fűszeres vajat 4 részre osztjuk, egyenként kis „kolbászokká” hengergetjük, majd mindegyik hússzelet közepére rakunk belőle egyet. A csirkehúst a töltelékre borítjuk, és hasonlóan ahhoz, ahogy a töltött káposztát szoktuk, felgöngyölítjük.
A töltött csirkemelleket lisztbe, fölvert tojásba meg zsemlemorzsába forgatva bundázzuk. Bő, közepesen forró olajban – lehet olajsütőben is – oldalanként 3-4 perc alatt aranybarnára sütjük. Papírszalvétára szedve lecsöpögtetjük.



A múlt hétvégi menü :)

2010. december 3., péntek

...

reklám



Tetszik.

Szivárvány

A tegnap délután láttam életem eddigi legszebb szivárványát. Munka után a vár melletti sétányon sétáltam az esőben, amikor észrevettem... Csodás volt. Sokáig álltam és néztem, egy öreg bácsival is össszemosolyogtunk a szép láttán. Nem tudtam lefényképezni, de akkor is örvendek, hogy ilyet láthattam. Igazán különleges volt, teljesen keresztülérte a Földet (vagyis amennyit én láttam) :)