Két napja köd van. Most, ebben a pillanatban igazán sűrű és fehér.
Rejtelmeket, titkokat, igazságokat takaró köd...
Én szeretem egy kicsit a ködöt. Varázsereje van: a szép világot ha beborítja, sejtelmessé változtatja, a csúf dolgokat pedig megszépíti, eltakarja némiképp rútságukat.
Szomorúság is leszállhat vele, de csend és nyugalom is. Tőlünk függ.
A lenti verset ma találtam, a nap verse számomra :)
Karinthy Gábor: Köd
Az utcán minden szennyet és a házakat
a hónak drága leple föd.
Megyek – cipelve zúgó lázamat
s hollá, fejemre hull a köd!
A köd, a pajkos nagy gyerek
a vén utcákon hempereg,
dalol, dalol s kacag vadul,
szememre és hajamba hull!
Lábam feszül, ma este még megérkezem.
Hová? A jó ég tudja csak.
Zsebembe süpped mind a két kezem.
Hahó, az ember útja vak!
Ó, messze, messze álmodás!
Ó álmodás! Ó álmodás!
Lepkék tűnő lengése. Füst!
Futó ezüst! Futó ezüst!
Szikrázó ajkadig ma este érek el,
mely tőlem messze-messze lett!
Sír-rí a hó, de a köd énekel.
Vigad a vén utcák felett.
Bukfenceket hány, emberek!
Tombol, sikolt és hempereg!
Ujjong a köd s kacag vadul.
Szememre és hajamba hull!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése