"Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás
jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás,
gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen
szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez
hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva,
erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi
hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas
bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek
és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a
nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek,
földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas
összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással
összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón
fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden
élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai,
emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily
ragyogó foltja több a kerek világnak?"
(Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése