„A történet maga tulajdonképpen ennyi. A darab azzal játszik nagyon sokat, hogy nem egészen egy naturalista dolog, hanem egy kicsit költői nyelven van megírva. Meg, ahogy az alcímében is benne van: istendráma, vagyis a darab valahogy rákérdez Istenre” – fejti ki a rendező, aki szerint ez mindenkinek mást jelent. „A darab valahogy azt próbálja megmutatni, hogy mennyi egyformaság, monotonitás, beszürkülés van az emberek életében. Ezek az emberek a napjaikat ugyanúgy élik meg, ennek a fiúnak meg az a feladata, hogy üljön egy székben, és nézze a köveket, ahogy azok mennek egy szalagon. És valahogy ezek egyszer csak elkezdenek összemosódni, hogy ki az ember, ki a kő, ki a kutya. Egyszer csak elkezd összemosódni, és az ő fejében egészen másként állnak össze a dolgok attól, hogy ő autista” – magyarázza a magyarországi rendező.
Nem az utánozás a lényeg
Rusznyák Gábor állítja, nem az a lényeg, hogy a játék előtt félévre kórházba költözzön az ember, majd leutánozza egy autista mozdulatait.
„Én nem, mint orvos csinálom ezt az előadást, hanem mint rendező. Ez az autista lét nagyon emlékeztet engem egy gyereknek ahhoz a létezéséhez, amikor játszik, s akkor kinevezi a dolgokat, hogy az most űrhajó, és az most katona. Bezárkózik a kis világába, és azt játssza, hogy háború van. Csakhogy a gyereket ki lehet zökkenteni a világból egy süteménnyel, egy rajzfilmmel, de az autistát nem lehet” – vélekedik Rusznyák, aki szerint az, hogy nem orvosi szempontból közelítik meg az előadást azért is fontos, mert mindig nagyon kényes téma, amikor beteget, betegséget visznek színpadra.
Háy János a Gézagyerekről
Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok – engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem.
De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim, Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: össze-vissza ráncolja a homlokát, megborzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, amikor kilépett Banda Lajos meg Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég felrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele.
Néztem a Bandát meg a Herdát, ahogy beszélnek Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak. Szobon melóztak a kőfejtőben.
– Minek beszélsz örökösen Gézáról? – kérdezte Banda.
– Mert azt akarom – mondta Herda Pityu –, hogy megszakadjon a szívem.
– És az jó, ha megszakad? – kérdezte megint Banda.
– Különben minek van, ha nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése