Dsida Jenő: Nagycsütörtök
jeleztek, és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt, és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Minden évben, nagycsütörtökön elolvasom ezt a verset. Mindig újat nyújt, mindig valami mást, és benne van az a mélységes fájdalom, amit Valaki átélt miattunk, érettünk.
Ilyenkor mindig jobban hiszek Istenben, s szomorkodom, hogy máskor néha elfelejtem.
Bocsánat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése