Vasárnap hajnalban megtörtént az elkerülhetetlen. Eljött az idő és a testvérem elment. Érzések kavalkádja kerített hatalmába.
Először mindig jön az elutasítás. A gondolat, az ötlet elutasítása, a nehézségek és a gátak felsorolása, hogy valahogy marasztalni tudjam. Aztán szépen lassan megbarátkozom a gondolattal, hogy mégiscsak elmegy. Akkor a pozitívumokat próbálom meglátni. És amikor már ezek is ott vannak, akkor elkezdek segíteni neki, cselekedettel, tanáccsal... és reménykedem, hogy jó lesz minden.
És a búcsúzás? Tőle nem szoktam meg azt, hogy búcsúzkodni kell. Eddig én mentem hosszabb időre, de az én kicsi tesóm még nem... vagyis nem ilyen meghatározatlan időre.
Nehéz volt egyrészt maga a gondolat, de helyt álltam elég jól :) Nem akkor sírtam, amikor T. is látott :) ettől meg jó erősnek éreztem magam :)
És akkor, ott a reptéren már bíztam abban, hogy minden jó lesz.
Időnként el kell búcsúzzunk emberektől.
De majd jönni fog, vagy megyek, megyünk. Nem végleg van ez...
Tudom, hogy tesó, te is olvasod ezt. Puszillak, szeretlek, s várlak addig míg jössz :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése