Osztálytalálkozóm volt a múlt héten. Kicsit besegítettem a szervezkedésben, de most másnak volt az ötlete, hogy újra lássuk egymást. Nem volt rossz ötlet, örvendtem neki és készültem is erre.
Ott voltunk, régi alfások, egyesek kicsit, mások nagyon megváltozva, de alapjában véve mind ugyanazok...
Házasságok kötődtek az elmúlt évben és már tervek vannak az idénre is, gyerekek születtek és születni fognak, külsőre sokan a fiúk közül megférfiasodtak :), a lányok megnőiesedtek, felelősek lettünk mind valamiért, valakiért.
Egyesek komolyan veszik az életet, mások nem, vagy még mindig nem, kénye, kedve szerint alakítja mindenki. Egyesekkel egyetértek, egyesekkel nem, egyesekkel egyet érzek, egyesekkel nem, de mindenkinek örvendtem, szeretem ezeket a találkozásokat, amikor nosztalgiázni lehet kedves emberekkel.
Hiányoztak páran... és hiányzott nekem az igazi barátom, az, aki az első percektől fogva lélektársam volt, akit a legjobban szeretek a barátaim közül.
Vannak emberek, akik nem is voltak igazán részesei az életemnek, de most itt voltak, beszélgettünk, és időnként még találkozunk is... és vannak, akik mindig ott voltak mellettem, aztán időközben el kellett engednem.
Az mondják, az igazi barát, az mindig van, mert ha már nincs, akkor azt jelenti, hogy nem is volt.
Nem tudom...
Annyit tudok csak, hogy az igazi barátom még mindig megvan, több száz kilométerre tőlem, és mégis...
Felnőttünk...és ez egy kicsit szomorú. Amikor gyerekek vagyunk, felnőttek akarunk lenni, hogy hatalmunk legyen, amikor pedig felnőttek vagyunk, akkor a gyerek önfeledtségével akarunk boldognak lenni, játszani és nem törődni a világgal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése