Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme:
Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörû volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnõnek vôlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnõt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!
Szegény Hercegnõ nagyon megijedt, berohant a várba s egybõl tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyû ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyü pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnõ szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyû vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörû, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idõvel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erõs volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.
-Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élõ tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.
Telt múlt az idõ, senki nem értette a varázslatot. Az élõ tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnõn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnõ mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták õt. Özönlött a kérõk hada de a Hercegnõ mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Õröket állíttatott a lépcsõkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérõk lassan elmaradoztak, a Hercegnõ jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.
Élt egy távoli országban egy egyszerû legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élõ a barátja volt. Szelek szárnyán
járt a hír a Hercegnõrõl aki gyönyörû, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnõt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnõnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnõ parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erõbõl hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítõ magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtõzik elõle. Mászott csak mászott rendületlenül,tenyerérõl a bõr már rég lejött, fájt nagyon de õ ezzel nem törõdött.
Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak elõre, elõre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona õrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kõvé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerû megjelenését nem szokta õ meg. Órias ágyban, puha, gyönyörû ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörû haja, hófehér karja elbûvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnõ felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta elôször egy szeretõ szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szeretõ szempárban mely maga volt az élõ tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört es a várba újból boldogság költözött.
Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnõ történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az elõ tükor képes megmutatni a valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése