A délután megalvadt.
Várlak.
Felhőkbe gondolom a képet.
Sápadt és felleges vagy.
Félek.
Nézd, milyen gyámolatlan állok!
Szereztem néked pár virágot,
Becéző verset is szereztem,
Kenyeret vettem,
Felsepertem.
Mi lesz, ha nem jössz?!
Nézlek.
Várlak.
Kék bársonyán a délutánnak
Kincsem számlálom néked össze.
Nem is kevés!
Aggódom:
Jössz-e?
Töretlen-e szemednek tükre?
Vigyáztál-e a gyermekünkre
Szíved alatt?
Hozod-e roppant
Fehér virágát mosolyodnak?
Hozod-e lázas ifjúságod,
Talányos sok tapasztalásod?
Állok.
Ahányszor itten álltam,
Én örökké hiába vártam,
Szél futta örökké a felhőt.
Hozzám még senki vissza nem jött.
Soha!
Soha!
Fények lobognak.
Korom hull, mozdonyok dohognak.
Ágaskodom kendőd keresve.
Nem vagy sehol,
De itt az este.
Elindulok. Szél támad újra.
Könnyű kabátom tépi, fújja.
Búsullak,
Fájlak,
S íme, ekkor
Fölizzik bennem a gyerekkor,
Mert két vidám kéz hull szememre.
Ölellek sírva és nevetve.
(1954)
Egyik kedvenc versem. Nagyon rég nem olvastam, de most eszembe jutott. Elszomorít...de marad a kedvencek között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése