Aznap éjszaka a Kisfiú egy másik szobában aludt egy új nyuszival. Selymes, puha nyuszi volt ez is, fehér plüssből, igazi gyöngyszemekkel, de a Kisfiú túl izgatott volt megfelelően vigyázni rá. Hiszen ő holnap reggel a tengerpartra utazik! Ez már maga annyira izgalmas tény volt, hogy gondolni sem volt képes másra.
Mialatt Kisfiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony Nyuszi a régi könyvek között feküdt a sarokban a tyúkól mögött a sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét maradt, így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és puha ágyakban aludt, míg most... Eddigre már a sok ölelgetéstől elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem igazán tudta már őt védeni.
Magától nem messze megpillantotta a sűrű málnaágakat, amelyek már jó magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett – mennyire csodás árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz Kisfiúval! Azokon a rég elmúlt csodás reggeleken….
Eszébe jutottak azok a hosszú napsütéses órák is a kertben – mennyire boldog volt akkor! – és nagy szomorúság ereszkedett a szívére. Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a másik: a tündérlátta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben, amikor feküdt a páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony fülén, és az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált. Lovacskára is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a sok szép dolog is, amit tőle hallott! „Vajon miért történik az, hogy megszeretnek minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak?” – futott át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp, egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és leesett a földre.
Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a könnycsepp leesett, egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos virág, amelyhez foghatót Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben. Karcsú, smaragdzöld levelei voltak, a levelei közepén pedig egy aranyszínű virág tündökölt. Annyira szép volt, hogy Nyuszi hirtelen elfelejtette a sírást, csak csendben feküdt a szeméthalmon és nézte a virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és a közepéből előlépett egy tündér.
Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A tündér odament Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit nyomott a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól.
„Kis Bársony Nyuszi!” – szólt a Tündér – tudod, hogy én ki vagyok?”
Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de igazán nem tudta felidézni, hol.
„Én vagyok az óvoda tündére”- mondta a Tündér. „Én vigyázok mindazon játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk, akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá válhassanak.”
„Eddig nem is voltam Igazi?” – kérdezte a Nyuszi.
„Igazi voltál – de csak a Ksifiúnak, mert ő szeretett téged. Mostantól kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged.”
Ezzel a Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a fák közé.
Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az egész erdő gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány levelei is ezüstösen csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották, abbahagyták a táncot és köréje gyűltek.
„Hoztam nektek egy új játszópajtást!” – mondta a Tündér. „Legyetek vele nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni veletek!”
Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre.
„Fuss és játssz, Bársony Nyuszi!” - mondta.
De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó lába, és nem akart újra hátrapillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az ő hátsó része egy darabból áll össze – lábak nélkül.
Nem tudott róla tehát, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta, valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is, túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó lábát, hogy elzavarja azt a valamit onnan.
Akkor hirtelen rájött, hogy hiszen neki vannak hátsó lábai! Kopott, elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért hiába kereste, addigra már elment.
Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az otthonukban!
Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és napsütéses, meleg idő lett, Kisfiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei valahogy nagyon ismerősnek tűntek…
„Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony Nyuszim, amit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam!” –mondta magában a Kisfiú.
De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki Igazivá szerette őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése