Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

Neked küldöm ezt a verset. Tudom, hogy tudod.

Magnólia

A magnólia a tavasz egyik legszebb virágzó fája. Különleges liliom formájú virágai vannak. Eredetileg a trópusi országokban és a meleg égövi vidéken él meg, de lombhullató változata egy kis odafigyeléssel és gondozással nálunk is ültethető.
Két fajtája van, az első, ami a levél megjelenése után kezd virágozni, de ez a fajta nálunk nagyon ritkán lelhető fel, mivel nagyon kényes és nem bírja a mi klímánkat.
A másik faj, ami először virágzik, majd utána növeszt levelet, ezt a növényt találhatjuk meg a hazai kertekben.

A magnólia az eredeti élőhelyén, az erdők alsó lombkorona szintjén élnek, itt is van örökzöld és lombhullató változata is.
Sok magnólia fa található Kelet Ázsiában és észak Amerikában is, ahol szintén az árnyékos és párás erdők mélyén élnek ezek a színpompás növények.

Sokan liliomfának vagy tulipánfának is nevezik, ezeket a neveket a virág formájáról kapta.
Fehér vagy pasztell, de akár rózsaszín színben találkozhatunk vele, ezek még a levelek előtt megjelenek a fán, kora tavasszal.
A magnóliák bár eredetileg cserjék, mégis nagyságuk miatt fának nevezzük őket, hiszen magasságuk elérheti a 4-5 métert is fajtától függően.

Szerintem csodásak. Nagyon szeretem őket. Szépséget, gyöngédséget, tisztaságot jelképeznek számomra. Az álomkertemben mindenképp jelen vannak. :)

Túrmezei Erzsébet: FELTÁMADT!

Egy édes titkom van nekem.
Fénnyel betölti életem,
mosolyra nyitja számat:
a Megváltó feltámadt!

Nem, nem maradt a sír ölén.
Ujjongok az örömtől én,
hisz nem vagyok már árva.
Nincs többé sírba zárva.

Velem van nappal, éjjelen.
Mindig velem, mindig velem.
Az úton Ő vezérel
oltalmazó kezével.

Virágok, illatozzatok!
Húsvéti, tiszta fény ragyog
elűzve minden árnyat:
a Megváltó feltámadt!

Weöres Sándor: Kereszt-árnykép

A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”

Jean Webster: Nyakigláb Apó

Jean Webster: Daddy long legs

Tegnap a könyvek között keresgélve rátaláltam egy érdekes borítójú könyvre. Pöttyös, édes kis rajzzal a fedőlapján. Kinyitottam, de a szerző és a cím semmit sem mondott nekem, mégis úgy éreztem el kell nekem ezt olvasnom. A buszon hazafelé már el is kezdtem az olvasást és jónak ígérkezik.

Rákerestem a szerzőre és műveire, a következőket találva:



Alice Jane Chandler Webster néven született 1876-ban New York államban, Fredoniában, és sajnos nagyon korán, már 1916-ban, 40 évesen, szülése után gyermekágyi lázban elhunyt. Aktív írói tevékenységet 1899 és 1916 között folytatott. Édesanyja rokonságban állt Mark Twain-nel, édesapja pedig az ismert író üzleti tanácsadója volt.



Ez a műve már a kiforrott időszakában íródott, 1912-ben jelent meg. Nem is nyúlik vissza túlságosan az időben, a regény az 1900-as évek elején játszódik, így a korhűségre nem lehet panaszunk. Talán nem is csak nyomokban, önéletrajzi elemeket találunk a műben. (Több helyszín, ami a regényekben megjelenik, mint például New York vagy Long Island, köthető az írónőhöz.)


Az első 8 oldal még nem levél formában készült, itt egy gyors ismertetőt kapunk főhősünkről, Judyról, és megtudjuk az alapvető információkat ahhoz, hogy később megértsük Judy leveleit.


Jerusha Abbott árva, egész életét a John Grier Otthonban töltötte. Tehetséges, okos kislány, ezért nevelői próbálják taníttatni, elvégezheti a középiskolát, ám a jövője nem fest rózsásan. 18 éves kora után muszáj elhagynia az Otthont, és munkát vállalnia. Ekkor lép a képbe a John Grier egyik pártfogója, aki úgy dönt, főiskolára küldi Judyt, hogy írót neveljen belőle, mert a lány mindig kiváló volt angol irodalomból. Ám a jótevő feltételeket is szab. A tandíjért és a havi zsebpénzért cserébe Judynak minden hónapban levélben kell beszámolnia a vele történtekről, és írásait mindig John Smith-nek kell címeznie. Célja, hogy a lány ezáltal biztosan gyakorolja a fogalmazást. Judy természetesen elfogadja az egyszerű feltételt, és egyre szorgalmasabban „törleszt”, írásban.


Négy éven keresztül követhetjük Judy főiskolai kalandjait, kudarcait, sikereit, szerelmi drámáit. Megismerjük a barátait, az embereket, akikkel az évek során megismerkedik, és akik az új életet jelentik számára, távol az árvaházi múlttól, melyet csak nagyon nehezen felejt.


Gyakran rajzos illusztrációkat is találunk a regényben, ezek mind az írónő saját munkái.

A történet végéről majd később... :)

Reményik Sándor: Pilátus

A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.

"Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat, a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajjon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nekem az igazságról,
Azután némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: "én vagyok".

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is.
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilatus lelke nem lesz nehezebb
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívről, hess!

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véres kezű, szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!"

Csend most. De hallga! most az éj kopog,
Pilatus pitvarában a papok.
"Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
Nem készítetted jól a Golgothát!"

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
"A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam."

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.



Nagypénteken Jézus meghalt az én, a te, a világ bűnéért, hogy örök életünk lehessen majd. Szenvedett a keresztfán, de harmadnapon fel fog támadni, ami a Húsvét örömhíre lesz.
Nem szeretem a nagypéntekeket, de enélkül nem lehet feltámadás, örök élet, halál után új élet.