egy nap megint az őrület:
szobád és tested félhomálya,
csöndje és határtalansága.
Kitakart szád és semmi más –
ott kint vadszőlő villogás:
az égen véraláfutás.
Vakmerő remény így szeretni,
melledért, szádért megszületni,
földdel, egekkel keveredni.
A nyár, mint a vér, megalvad,
összeomlik, mint birodalmak:
virág-romok,
levél-halottak
gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.
Ne félj, nem félek, ez a nap
bebalzsamozza ágyadat,
kezedet, hallgatásodat
s fekszem melletted akkor is,
mikor az álom hazavisz,
mikor már nem lesz több szavam,
csak ennyi:
szél van,
este van.
(nz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése