Nem tudtam, hogy nézzek rá...
Az agyam folyton azt mondogatta, hogy: 'Haragszol Rá, ne akard őt látni!', de a szívemben nem volt semmi düh vagy harag. Csak egy kis szomorúság...
Azt hittem még barátok vagyunk, még felköszöntjük egymást születésnapunkkor és időnként megkérdezzük: 'Hogy vagy?'
De lehet már nem...
"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek,
gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén
keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak
szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami
leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy
ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny
sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket
hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika.
Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk
szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol
egyszer lemaradt.(Wass Albert)"
De nem akarom...
Ahogy most írom ezt a bejegyzést, a rádióban a következő dalt játsszák. Semmi sincs véletlenül...
Dire Straits: So far away
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése