Találkoztatok-e életetekben olyan emberekkel, akik mindig a saját elképzelésüket látják a legjobbnak, akik minden terveteket rossznak tartanak, akiknek mindig van egy jobb alternatívájuk a tiéddel szemben, akik lekicsinylően kezelnek és nem látják azt a sok erőt és odaadást, ami benned és a munkádban van?
Nem álltam elébe nagy elvárásokkal, tudtam, hogy mit fog mondani, de ez még a lehető legrosszabbat is felülmúlta. És az az érdekes, hogy ott egy pillanatra könnyes lett a szemem, de nem sírtam... Egész délután azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem vagyok különösen mérges rá, vagy miért nem utálom.
Rájöttem... nem ér annyit, hogy meghasson! Egyszerűen hidegen hagy, hogy mit gondol, mit mond...
"Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot annyira, hogy néha már nem is fáj... undorodom csak."
Ugyancsak ma jöttem rá olyan dolgokra, amik kellemesen megleptek.
Vannak emberek, akiket nem szabad közel engedni magunkhoz, csak kimért távolságból lehet velük lenni, mert veszélyesek. Úgy képzelem el ezeket az embereket, mint a dühös oroszlánokat a ketrecükben.
Ha távol vagy tőlük, megmenekülsz... ha nem, élve esznek meg.
És láss csodát, néha az oroszlánok megszelidülnek. Még mindig ketrecükben vannak, de már sokkal szelidebbek, talán már nem téged akarnak felfalni és ez jó.
Te kívül, ők a ketrecükben és mindenki él a maga módján, a saját világában.
