A napokban olvastam egy cikket egy férfiről, aki a világ összes országában járt. Azt nyilatkozta az újságírónak, hogy sok nehézség érte útja során, de a világon mindehol vannak jó emberek, akik segítettek neki és akiknek örökké hálás marad.
A tél óta le akarom ide jegyezni azokat a kellemes pillanatokat, amikor csak úgy ellágyul az ember lánya szíve...
Igen, a télen történt, hogy a szeles időjárás miatt sapkát kellett viselnem (azt hiszem, hogy kislány korom óta nem volt sapkám:) és persze, hogy mindig elfelejtkeztem róla... Kétszer is megtörtént, hogy a metróban levettem a sapkám és amikor szálltam le, el is hullattam.
Mind a kétszer volt egy egy olyan ember a közelembe, aki megszólított, vagy felvette a sapkám és visszaadta. Jó volt azt érezni reggel korán, álmosan, hogy azért vannak emberek, akikből nem halt ki a jóindulat.
Egy harmadik alkalommal este későn rohantam le a metróhoz, és persze, hogy nem találtam a pénztárcám, amiben a metró kártyám volt, a nagy sietségben és a táskám nagy rendjében.
Nagy hévvel kotorásztam a táskámban, amikor megszólított egy fiatal hölgy, hogy akarom-e, hogy beengedjen az ő metró kártyájával. Igazán jól esett :) Jól zárult a napom, jó volt érezni azt, hogy kérés nélkül is jöhet segítség egyes emberektől.
Igazából pont abban a pillanatben kezembe került a pénztárcám, úgy hogy nem volt szükség a hölgy kártyájára, de mégiscsak szebbé tette az estémet.
Lehet, hogy jelentéktelennek tünnek ezek a példák, de akkor nekem nagyon sokat jelentettek.
Szebbé tették a napomat és örvendtem annak, hogy egy ilyen rohanó városban, sokféle emberek között még van ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése