Várakozni szerintem kétféleképpen lehet: a szerecsésebb az, amikor örömmel, izgalommal teli szívvel, vágyakozzással vársz valakire, valamire, s a kevésbé szerencsésebb, amikor idegeid pattanásig vannak feszülve, s minden percet örökkévalóságnak érzel, és közben szenvedsz.
Barátnőim körében ketten is babára várnak. El tudom képzelni s hallom is a mesélésekből, hogy milyen jó érzés arra a kis emberkére várni, milyen jó orvoshoz menni, hogy újra láthatsd miként mozgatja kicsi kezét, lábát, s halld szívének dobbanásait. Az efajta várakozás kilenc hónapig tart, tele izgalommal, kiváncsisággal, örömmel, s úgy érzed, mintha csak repülne az idő.
És akkor vagyok én és a várakozásom, nálam hatamasabb emberek döntéseire várva. Hat hónapja tart már és nem mondom, hogy barátaim, családom, nem szórt belé apró örömöket, amik felbecsülhetetlenek, mégis azt érzem, hogy megviselt már ez a helyzet. Mindent ki lehet bírni, mert ha megkaptuk a terhünket, akkor erőt is kapunk elviselni azt, csak már ne lenne ilyen hosszú...
Nehéz azt elviselni, hogy terveid nem úgy alakulnak, ahogy megálmodtad azokat. S nehéz az is, hogy hirtelen valaki beleszól életedben, s meggátol utazásban, munkában, minden áhított álmod elérésében.
De mit lehet tenni, amikor egy nagy hatalom van mindez mögött, s nem csak emberek, hanem maga egy állam.
Várni kell, amíg végre eldől, hogy befogad-e vagy sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése