A „hasznosan tevékenykedő” autista
Rusznyák Gábor rendező szerint a darab története
nagyon egyszerű: egy kőbányától nem messzi faluban él a szokásos „falusi
alakok” közt egy valószínűsíthetően autista fiú, a Gézagyerek, aki él a
saját kis világában, aztán egyszer csak munkát kap egy kőfejtőben. A
„hasznosan tevékenykedő” fiatalembernek azt kell figyelnie, ahogy egy
futószalagon jönnek ki a kövek.
„A történet maga tulajdonképpen ennyi. A darab azzal játszik nagyon
sokat, hogy nem egészen egy naturalista dolog, hanem egy kicsit költői
nyelven van megírva. Meg, ahogy az alcímében is benne van: istendráma,
vagyis a darab valahogy rákérdez Istenre” – fejti ki a rendező, aki
szerint ez mindenkinek mást jelent. „A darab valahogy azt próbálja
megmutatni, hogy mennyi egyformaság, monotonitás, beszürkülés van az
emberek életében. Ezek az emberek a napjaikat ugyanúgy élik meg, ennek a
fiúnak meg az a feladata, hogy üljön egy székben, és nézze a köveket,
ahogy azok mennek egy szalagon. És valahogy ezek egyszer csak elkezdenek
összemosódni, hogy ki az ember, ki a kő, ki a kutya. Egyszer csak
elkezd összemosódni, és az ő fejében egészen másként állnak össze a
dolgok attól, hogy ő autista” – magyarázza a magyarországi rendező.
Nem az utánozás a lényeg
Rusznyák Gábor állítja, nem az a lényeg, hogy a
játék előtt félévre kórházba költözzön az ember, majd leutánozza egy
autista mozdulatait.
„Én nem, mint orvos csinálom ezt az előadást, hanem mint rendező. Ez
az autista lét nagyon emlékeztet engem egy gyereknek ahhoz a
létezéséhez, amikor játszik, s akkor kinevezi a dolgokat, hogy az most
űrhajó, és az most katona. Bezárkózik a kis világába, és azt játssza,
hogy háború van. Csakhogy a gyereket ki lehet zökkenteni a világból egy
süteménnyel, egy rajzfilmmel, de az autistát nem lehet” – vélekedik
Rusznyák, aki szerint az, hogy nem orvosi szempontból közelítik meg az
előadást azért is fontos, mert mindig nagyon kényes téma, amikor
beteget, betegséget visznek színpadra.
Háy János a Gézagyerekről
Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről
fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok – engem
nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó
negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az
ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem.
De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik
lesznek az én hőseim, Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember,
amikor töri a fejét: össze-vissza ráncolja a homlokát, megborzolja a
szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a
túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, amikor kilépett Banda
Lajos meg Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a
Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb
lenne, akkor már rég felrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is,
mondta. Hogy mi történt vele.
Néztem a Bandát meg a Herdát, ahogy beszélnek Gézáról, a
Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a
tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska
munkáskabátban jártak. Szobon melóztak a kőfejtőben.
– Minek beszélsz örökösen Gézáról? – kérdezte Banda.
– Mert azt akarom – mondta Herda Pityu –, hogy megszakadjon a szívem.
– És az jó, ha megszakad? – kérdezte megint Banda.
– Különben minek van, ha nem?
