A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. május 15., csütörtök
2014. május 13., kedd
Testvérek
(Forrás: http://vickiewade.wordpress.com/tag/three-sisters-art/)
A brooklyni orvos családot három lány tette hangosabbá, színesebbé, rendetlenebbé, teljesebbé. Régóta akartam már írni róluk, mert a minap gondolkoznom kellett a nevükön, úgy elfelejtettem már. Ennek elkerülése végett hadd legyen pár sok az övék. El sem hiszem, hogy már eltelt egy év és pár hónap azóta, amióta találkoztam velük és megismertem őket.
A három göndör hajú lánytestvér: Kayla, Meira és Marta.
Kayla a legkisebb, 7 éves és nagyon szeret enni. Azt hiszem semmit sem szeret jobban. Ha teheti, és akkor is ha nem, majszol valamit :)
Meira 9 éves, ő a család kis ördöge. Szeret keresztbe tenni mindenkinek, szereti ha el tudja venni a mások holmiját. Azt hiszem egy nagy adag szeretettel ezeket mind le lehet győzni. S a kis ördög is megszelidül.
Marta 10 éves, ő az ész a lányok közül. Ő lesz az, aki továbbviszi a családban a szakmát. Marta egyedi, stílusos és még sportolni is szeret.
Úgy gondolom nem könnyű gyermeknek lenni egy olyan családban, ahol keveset birtokolnak, s olyanban sem, ahol nagyon sokat.
2014. április 23., szerda
2014. március 28., péntek
2014. március 25., kedd
Első év!
Ahova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz,ott szállok meg; néped
az én népem, és Istened az én Istenem.
(Ruth 1:16)
az én népem, és Istened az én Istenem.
(Ruth 1:16)
2014. március 23., vasárnap
2014. március 21., péntek
Missed Connections on the New York Subway
"Needless to say I love the subway. I glean all my characters from my fellow passengers. The same sorts of things which attracted me to Missed Connections, I find on the train: subtle interactions, eccentricity, beauty, sorrow, secrets, kindness, generosity, excellent hairdos. Every sort of person imaginable and unimaginable."
Source:
http://missedconnectionsny.blogspot.ro/2012_01_01_archive.html
Kedvenc new york-i metrós poszterem. Élethű ábrázolása mindazoknak az embereknek, akik hozzátartoznak ennek a városnak az életéhez, mindennapjaihoz.
Szinte el sem hiszem, hogy tavaly ilyenkor ugyanígy ültem a metrón naponta kétszer s közben néha élőzenét, máskor kéregető sztoriját hallgattam, néha olvastam, máskor prédikáció fültanuja voltam, néha beszélgető partnerre találtam, máskor pedig csak pihentem és figyeltem az embereket.
Megszerettem ezt a várost! És ez már visszafordíthatatlan!
:)
2014. március 16., vasárnap
2014. március 14., péntek
2014. március 9., vasárnap
Gyász
Életünk során sokszor olyan veszteségek érnek, amiket nem tudunk egyik percről a másikra elfgogadni, feldolgozni. A mélységes szomorúságot,
szívszorító fájdalmat nem tudjuk eltünteni hirtelen életünkből, ezért van szükségünk a gyászra.
Mert gyászoljuk:
idős szeretteinket, akiket a halál visz el tőlünk
barátunkat, aki fiatalon hagyta itt az életet
férjünket, akit az érzelmek kihülése vezet más útra
szerelmeinket, akik idővel kikopnak szívünkből
munkahelyünket, amit az élet elvesz tőlünk
városokat, helyeket, embereket, akiket egy óceán választ el tőlünk
barátokat, akik eltüntek életünkből
fiatalságunkat, amit már nem találunk
és végül életünket, ami csak úgy elszállt s észre sem vettük.
Kívánom, hogy mindenki, aki valamit vagy valakit gyászol, találjon rá a békére és a megnyugvásra!
"A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted."
Mert gyászoljuk:
idős szeretteinket, akiket a halál visz el tőlünk
barátunkat, aki fiatalon hagyta itt az életet
férjünket, akit az érzelmek kihülése vezet más útra
szerelmeinket, akik idővel kikopnak szívünkből
munkahelyünket, amit az élet elvesz tőlünk
városokat, helyeket, embereket, akiket egy óceán választ el tőlünk
barátokat, akik eltüntek életünkből
fiatalságunkat, amit már nem találunk
és végül életünket, ami csak úgy elszállt s észre sem vettük.
Kívánom, hogy mindenki, aki valamit vagy valakit gyászol, találjon rá a békére és a megnyugvásra!
"A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted."
(Grace klinika c. film)
2014. március 6., csütörtök
2014. március 4., kedd
Van ami elkallódik s van ami örökre megmarad.
Életünk során nagyon sok emberrel találkozunk, sokan közülük fontossá válnak számunkra s úgy érezzük, hogy soha nem tudjuk majd elfelejteni őket. Örökké részünké válnak, mert érzelmek kapcsoltak hozzájuk, mert szép emlékeket tudunk felidézni róluk. Aztán idővel csalódunk bennük s lassan elmaradnak életünkből. És nem is fáj, hogy többé nincsenek. Hagyjuk őket kikopni életünkből, elszakítjuk a szálakat...
Rájövünk, hogy ez a legjobb megoldás. Voltak, de már nincsenek...
És vannak azok, akiket szívünkben és gondolatainkban őrizünk életünk végéig, akkor is ha csalódást is okoztak nekünk, mert őket igazán szeretjük. Lehet, hogy soha nem látjuk többé egymást, mégis a fontos emberek közé tartoznak, s nem engedjük őket el soha.
Ez pontosan így történik a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, az eseményekkel, egyes városokkal, egyes helyzetekkel. Van ami elkallódik s van ami örökre megmarad.
Rájövünk, hogy ez a legjobb megoldás. Voltak, de már nincsenek...
És vannak azok, akiket szívünkben és gondolatainkban őrizünk életünk végéig, akkor is ha csalódást is okoztak nekünk, mert őket igazán szeretjük. Lehet, hogy soha nem látjuk többé egymást, mégis a fontos emberek közé tartoznak, s nem engedjük őket el soha.
Ez pontosan így történik a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, az eseményekkel, egyes városokkal, egyes helyzetekkel. Van ami elkallódik s van ami örökre megmarad.
Harc
Megboldogult nagyapám
annak idején azt mondta, hogy ha egy százkilós disznyót az ember levág,
abból nem lesz száz kiló kolbász. Tíz lefutásból a fociban nem lehet
tíz gólt rúgni.
A kudarcot nem úgy kell megélni, mint valami szörnyűséget, hanem mint az élet velejáróját. Miért ne lenne sáros a cipő, ha úton járok? Ugyanígy ha az ember bármit fölvállal, nemcsak sikerélmény éri, nemcsak pozitív dolgok. Ez vele jár, esendő vagy, hisz egy mark porból születtél. A kérdés az, van bátorságod újra kezdeni?? Van erőm kimondani: "Ezt a harcot nem adom fel!!" (Böjte Csaba)
A kudarcot nem úgy kell megélni, mint valami szörnyűséget, hanem mint az élet velejáróját. Miért ne lenne sáros a cipő, ha úton járok? Ugyanígy ha az ember bármit fölvállal, nemcsak sikerélmény éri, nemcsak pozitív dolgok. Ez vele jár, esendő vagy, hisz egy mark porból születtél. A kérdés az, van bátorságod újra kezdeni?? Van erőm kimondani: "Ezt a harcot nem adom fel!!" (Böjte Csaba)
2014. március 3., hétfő
2014. február 19., szerda
A várakozásról
Várakozni szerintem kétféleképpen lehet: a szerecsésebb az, amikor örömmel, izgalommal teli szívvel, vágyakozzással vársz valakire, valamire, s a kevésbé szerencsésebb, amikor idegeid pattanásig vannak feszülve, s minden percet örökkévalóságnak érzel, és közben szenvedsz.
Barátnőim körében ketten is babára várnak. El tudom képzelni s hallom is a mesélésekből, hogy milyen jó érzés arra a kis emberkére várni, milyen jó orvoshoz menni, hogy újra láthatsd miként mozgatja kicsi kezét, lábát, s halld szívének dobbanásait. Az efajta várakozás kilenc hónapig tart, tele izgalommal, kiváncsisággal, örömmel, s úgy érzed, mintha csak repülne az idő.
És akkor vagyok én és a várakozásom, nálam hatamasabb emberek döntéseire várva. Hat hónapja tart már és nem mondom, hogy barátaim, családom, nem szórt belé apró örömöket, amik felbecsülhetetlenek, mégis azt érzem, hogy megviselt már ez a helyzet. Mindent ki lehet bírni, mert ha megkaptuk a terhünket, akkor erőt is kapunk elviselni azt, csak már ne lenne ilyen hosszú...
Nehéz azt elviselni, hogy terveid nem úgy alakulnak, ahogy megálmodtad azokat. S nehéz az is, hogy hirtelen valaki beleszól életedben, s meggátol utazásban, munkában, minden áhított álmod elérésében.
De mit lehet tenni, amikor egy nagy hatalom van mindez mögött, s nem csak emberek, hanem maga egy állam.
Várni kell, amíg végre eldől, hogy befogad-e vagy sem...
Barátnőim körében ketten is babára várnak. El tudom képzelni s hallom is a mesélésekből, hogy milyen jó érzés arra a kis emberkére várni, milyen jó orvoshoz menni, hogy újra láthatsd miként mozgatja kicsi kezét, lábát, s halld szívének dobbanásait. Az efajta várakozás kilenc hónapig tart, tele izgalommal, kiváncsisággal, örömmel, s úgy érzed, mintha csak repülne az idő.
És akkor vagyok én és a várakozásom, nálam hatamasabb emberek döntéseire várva. Hat hónapja tart már és nem mondom, hogy barátaim, családom, nem szórt belé apró örömöket, amik felbecsülhetetlenek, mégis azt érzem, hogy megviselt már ez a helyzet. Mindent ki lehet bírni, mert ha megkaptuk a terhünket, akkor erőt is kapunk elviselni azt, csak már ne lenne ilyen hosszú...
Nehéz azt elviselni, hogy terveid nem úgy alakulnak, ahogy megálmodtad azokat. S nehéz az is, hogy hirtelen valaki beleszól életedben, s meggátol utazásban, munkában, minden áhított álmod elérésében.
De mit lehet tenni, amikor egy nagy hatalom van mindez mögött, s nem csak emberek, hanem maga egy állam.
Várni kell, amíg végre eldől, hogy befogad-e vagy sem...
2014. február 6., csütörtök
életünk. életeink.
Ha van kedvetek olvassátok el. Szerintem nagyon érdekes!
Érdekelne az is, hogy mit gondoltok, szerintetek mi az élet értelme?
Andy Weir: A tojás
Épp hazafelé tartottál, amikor meghaltál. Autóbaleset történt. Nem annyira különös, mégis végzetes baleset. Magad mögött hagytál egy feleséget és két gyereket. Fájdalommentes halálod volt. A mentősök mindent elkövettek, hogy megmentsenek, de mindhiába. A tested olyan sérüléseket szenvedett, hogy jobb is volt így, higyj nekem.
"Mi... mi történt?" – kérdezted. "Hol vagyok?"
"Meghaltál" – közöltem tárgyilagosan. Nem volt értelme a finomkodó szavaknak.
"Volt ott egy... egy teherautó, ami megcsúszott..."
"Ja" – mondtam én.
"Meg... meghaltam?"
"Igen. De ne érezd magad rosszul emiatt. Az emberek meghalnak" – válaszoltam.
Körbenéztél. A semmi vett körül. Csak te és én voltunk ott.
"Mi ez a hely?" – kérdezted. "Ez lenne a túlvilág?"
"Többé kevésbé" – válaszoltam.
"Te lennél Isten?" – kérdezted.
"Aha" – feleltem. "Én lennék Isten."
"A gyerekeim... a feleségem..."
"Mi van velük?"
"Velük minden rendben lesz?"
"Ez igen" – szóltam. "Csak most haltál meg, de a legfőbb gondod a családod. Ez jó dolog."
Lenyűgözve néztél rám. Lehet, nem úgy néztem ki, mint ahogy Istent képzelted. Úgy néztem ki, akár egy átlagos ember. Vagy esetleg, nő. Talán egy homályos körvonalú alak voltam csupán. Mindenesetre inkább hasonlítottam egy gimnáziumi nyelvtantanárra, mint a mindenhatóra.
"Ne aggódj" – mondtam. "Minden rendben lesz. A gyermekeid szemében mindig a tökéletes apa képében fogsz tündökölni. Nem volt idejük megvető érzelmeket táplálniuk irántad. A feleséged kívülről sírni fog, de legbelül titkon megkönnyebbül majd. Az igazat megvallva, a házasságod már szétesőben volt, de ha ez vigasztal, a feleségednek nagy lelkiismeretfurdalása lesz a megkönnyebbülés miatt."
"Ó" – mondtad. "És most mi fog történni? Megyek a menyországba vagy a pokolba vagy valahová?"
"Egyikbe sem" – feleltem. "Reinkarnálódni fogsz."
"Á" – mondtad. "Szóval mégis a hinduknak volt igaza?"
"Minden vallásnak igaza volt a maga módján" – válaszoltam. "Sétálj egyet velem."
Követtél, ahogy átléptünk az ürességen.
"Hová megyünk?" – kérdezted.
"Valójában sehová" – mondtam. "Csak jó sétálni, miközben beszélgetünk."
"De akkor most mi a lényeg?" – kérdezted. "Amikor majd újra megszületek, csak egy üres lap leszek , nemde? Egy kisbaba. Az összes eddigi élményem, tapasztalatom és a tettek, amiket ebben az életemben elkövettem, már nem fognak számítani?"
"Ez nem egészen így van!" – válaszoltam. "Benned van minden tudás és tapasztalat, amelyeket az eddigi életeid során megszereztél. Csak most épp nem emlékszel rájuk ."
Megálltam, és a válladra tettem a kezem. "A lelked sokkal nagyszerűbb, gyönyörűbb és hatalmasabb, mint ahogy el tudod képzelni. Az emberi elme csak egy parányi részét tartalmazza annak, ami te vagy. Olyan ez, mint amikor beledugod az ujjad egy csésze vízbe, hogy megnézd, hideg-e vagy meleg. Egy apró részed teszed csak be a csészébe, de amikor kihúzod az ujjad, már meg is szereztél minden tapasztalatot, amit a víz magában hordozott. Egyetlen testben voltál az elmúlt 48 évben, vagyis még nem volt alkalmad kiteljesedni, átélni és átérezni mérhetetlen tudatod hátramaradt régióit. Ha elég sokáig lógunk itt együtt, idővel elkezdesz emlékezni mindenre. De nincs sok értelme, hogy ezt megtedd két élet között."
"Mégis hányszor születtem akkor újjá ezidáig?
"Ó, sokszor. Sőt, rengetegszer. Megannyi különböző életben" – mondtam.
"Ezúttal pedig egy kínai parasztlány fogsz lenni Krisztus után 540-ben."
"Várj, mi van?" – dadogtad. "Vissza fogsz küldeni az időben?"
"Hát igen, gyakorlatilag. Az idő, ahogy te ismered, csak a ti univerzumotokban létezik. A dolgok máshogy mennek ott, ahonnan én jövök."
"Honnan jöttél?" – kérdezted.
"Ó, persze" – magyaráztam. "Én is jöttem valahonnan. Máshonnan. És ott még több ilyen is van, mint én. Tudom, hogy szeretnéd tudni, milyen is ott, de őszintén szólva nem értenéd meg."
"Ó" – sóhajtottál kissé kiábrándultan. "De várj csak! Ha különböző helyeken születek újjá az időben, akkor elvileg találkozhatok is magammal egy bizonyos pontban."
"Persze. Ez állandóan megtörténik. Mindkét élet csak a saját élettartamával van tisztában, és ilyenkor természetesen nem is tudjátok, hogy valójában mi történik."
"De akkor mi az értelme az egésznek?"
"Komolyan?" – kérdeztem. "Most komolyan azt akarod tudni, hogy mi az élet értelme? Nem túl általános ez egy kicsit?"
"Hát, elég ésszerű kérdésnek tűnik." – védekeztél.
Ekkor mélyen a szemedbe néztem. "Az Élet Értelme, az ok, amiért létrehoztam ezt az egész univerzumot az, hogy te fejlődhess."
"Úgy érted, az emberiség? Azt szeretnéd, hogy mi fejlődjünk?"
"Nem, csak te! Az egész univerzumot csakis miattad hoztam létre. Minden élettel nősz, fejlődsz és kiteljesedsz, hogy idővel egy nagyobb és magasabb értelem válljon belőled."
"Hogyhogy csak miattam? És mi van a többiekkel?"
"Nincsenek többiek" – feleltem. "Ebben az univerzumban csak te és én vagyunk."
Nagyokat pislogtál rám. "De a többi ember a Földön..."
"Mind te vagy! Azok mind a te különböző inkarnációid."
"Várj! Azt akarod mondani, hogy én vagyok mindenki?"
"Kezded már érteni" – mondtam, miközben elismerően megveregettem a hátad.
"Én lennék minden emberi lény, aki valaha élt?"
"És mindenki, aki valaha élni fog, igen."
"Én volnék Abraham Lincoln?"
"És te vagy John Wilkes Booth is, aki meggyilkolta" – tettem hozzá.
"Én vagyok Hitler?" – kérdezted döbbenten.
"És te vagy az a rengeteg ember is, akiket megölt."
"Én vagyok Jézus?"
"És az összes követője."
Ekkor elhallgattál.
"Minden alkalommal, amikor hibáztatsz valakit, magadat hibáztatod" – mondtam. "Ugyanúgy minden egyes jó cselekedet, amit elkövetsz, olyan, mintha saját magaddal tennéd. Minden egyes örömteli vagy szomorú pillanat, amit valaha megtapasztaltak, vagy a jövőben fognak, azt mind te magad élted át."
Elgondolkodtál egy időre.
"Miért?" – kérdezted. "Mi végre ez az egész?"
"Azért, mert egyszer majd te is olyanná válsz, mint én. Azért, mert te is az vagy, ami én is. Egy vagy te is az én fajomból. A gyermekem vagy."
"Hohó" – szóltál döbbenten. "Azt akarod mondani, hogy én is egy isten volnék?"
"Nem. Még nem. Egyelőre egy magzat vagy. Még növésben vagy. Amikor majd idővel megéltél minden egyes emberi életet, készen fogsz állni, hogy megszüless."
"Szóval az egész univerzum csak egy...
"...egy tojás" – válaszoltam. "És most itt az ideje, hogy továbblépj a következő életedbe."
És utadra engedtelek.
Érdekelne az is, hogy mit gondoltok, szerintetek mi az élet értelme?
Andy Weir: A tojás
Épp hazafelé tartottál, amikor meghaltál. Autóbaleset történt. Nem annyira különös, mégis végzetes baleset. Magad mögött hagytál egy feleséget és két gyereket. Fájdalommentes halálod volt. A mentősök mindent elkövettek, hogy megmentsenek, de mindhiába. A tested olyan sérüléseket szenvedett, hogy jobb is volt így, higyj nekem.
"Mi... mi történt?" – kérdezted. "Hol vagyok?"
"Meghaltál" – közöltem tárgyilagosan. Nem volt értelme a finomkodó szavaknak.
"Volt ott egy... egy teherautó, ami megcsúszott..."
"Ja" – mondtam én.
"Meg... meghaltam?"
"Igen. De ne érezd magad rosszul emiatt. Az emberek meghalnak" – válaszoltam.
Körbenéztél. A semmi vett körül. Csak te és én voltunk ott.
"Mi ez a hely?" – kérdezted. "Ez lenne a túlvilág?"
"Többé kevésbé" – válaszoltam.
"Te lennél Isten?" – kérdezted.
"Aha" – feleltem. "Én lennék Isten."
"A gyerekeim... a feleségem..."
"Mi van velük?"
"Velük minden rendben lesz?"
"Ez igen" – szóltam. "Csak most haltál meg, de a legfőbb gondod a családod. Ez jó dolog."
Lenyűgözve néztél rám. Lehet, nem úgy néztem ki, mint ahogy Istent képzelted. Úgy néztem ki, akár egy átlagos ember. Vagy esetleg, nő. Talán egy homályos körvonalú alak voltam csupán. Mindenesetre inkább hasonlítottam egy gimnáziumi nyelvtantanárra, mint a mindenhatóra.
"Ne aggódj" – mondtam. "Minden rendben lesz. A gyermekeid szemében mindig a tökéletes apa képében fogsz tündökölni. Nem volt idejük megvető érzelmeket táplálniuk irántad. A feleséged kívülről sírni fog, de legbelül titkon megkönnyebbül majd. Az igazat megvallva, a házasságod már szétesőben volt, de ha ez vigasztal, a feleségednek nagy lelkiismeretfurdalása lesz a megkönnyebbülés miatt."
"Ó" – mondtad. "És most mi fog történni? Megyek a menyországba vagy a pokolba vagy valahová?"
"Egyikbe sem" – feleltem. "Reinkarnálódni fogsz."
"Á" – mondtad. "Szóval mégis a hinduknak volt igaza?"
"Minden vallásnak igaza volt a maga módján" – válaszoltam. "Sétálj egyet velem."
Követtél, ahogy átléptünk az ürességen.
"Hová megyünk?" – kérdezted.
"Valójában sehová" – mondtam. "Csak jó sétálni, miközben beszélgetünk."
"De akkor most mi a lényeg?" – kérdezted. "Amikor majd újra megszületek, csak egy üres lap leszek , nemde? Egy kisbaba. Az összes eddigi élményem, tapasztalatom és a tettek, amiket ebben az életemben elkövettem, már nem fognak számítani?"
"Ez nem egészen így van!" – válaszoltam. "Benned van minden tudás és tapasztalat, amelyeket az eddigi életeid során megszereztél. Csak most épp nem emlékszel rájuk ."
Megálltam, és a válladra tettem a kezem. "A lelked sokkal nagyszerűbb, gyönyörűbb és hatalmasabb, mint ahogy el tudod képzelni. Az emberi elme csak egy parányi részét tartalmazza annak, ami te vagy. Olyan ez, mint amikor beledugod az ujjad egy csésze vízbe, hogy megnézd, hideg-e vagy meleg. Egy apró részed teszed csak be a csészébe, de amikor kihúzod az ujjad, már meg is szereztél minden tapasztalatot, amit a víz magában hordozott. Egyetlen testben voltál az elmúlt 48 évben, vagyis még nem volt alkalmad kiteljesedni, átélni és átérezni mérhetetlen tudatod hátramaradt régióit. Ha elég sokáig lógunk itt együtt, idővel elkezdesz emlékezni mindenre. De nincs sok értelme, hogy ezt megtedd két élet között."
"Mégis hányszor születtem akkor újjá ezidáig?
"Ó, sokszor. Sőt, rengetegszer. Megannyi különböző életben" – mondtam.
"Ezúttal pedig egy kínai parasztlány fogsz lenni Krisztus után 540-ben."
"Várj, mi van?" – dadogtad. "Vissza fogsz küldeni az időben?"
"Hát igen, gyakorlatilag. Az idő, ahogy te ismered, csak a ti univerzumotokban létezik. A dolgok máshogy mennek ott, ahonnan én jövök."
"Honnan jöttél?" – kérdezted.
"Ó, persze" – magyaráztam. "Én is jöttem valahonnan. Máshonnan. És ott még több ilyen is van, mint én. Tudom, hogy szeretnéd tudni, milyen is ott, de őszintén szólva nem értenéd meg."
"Ó" – sóhajtottál kissé kiábrándultan. "De várj csak! Ha különböző helyeken születek újjá az időben, akkor elvileg találkozhatok is magammal egy bizonyos pontban."
"Persze. Ez állandóan megtörténik. Mindkét élet csak a saját élettartamával van tisztában, és ilyenkor természetesen nem is tudjátok, hogy valójában mi történik."
"De akkor mi az értelme az egésznek?"
"Komolyan?" – kérdeztem. "Most komolyan azt akarod tudni, hogy mi az élet értelme? Nem túl általános ez egy kicsit?"
"Hát, elég ésszerű kérdésnek tűnik." – védekeztél.
Ekkor mélyen a szemedbe néztem. "Az Élet Értelme, az ok, amiért létrehoztam ezt az egész univerzumot az, hogy te fejlődhess."
"Úgy érted, az emberiség? Azt szeretnéd, hogy mi fejlődjünk?"
"Nem, csak te! Az egész univerzumot csakis miattad hoztam létre. Minden élettel nősz, fejlődsz és kiteljesedsz, hogy idővel egy nagyobb és magasabb értelem válljon belőled."
"Hogyhogy csak miattam? És mi van a többiekkel?"
"Nincsenek többiek" – feleltem. "Ebben az univerzumban csak te és én vagyunk."
Nagyokat pislogtál rám. "De a többi ember a Földön..."
"Mind te vagy! Azok mind a te különböző inkarnációid."
"Várj! Azt akarod mondani, hogy én vagyok mindenki?"
"Kezded már érteni" – mondtam, miközben elismerően megveregettem a hátad.
"Én lennék minden emberi lény, aki valaha élt?"
"És mindenki, aki valaha élni fog, igen."
"Én volnék Abraham Lincoln?"
"És te vagy John Wilkes Booth is, aki meggyilkolta" – tettem hozzá.
"Én vagyok Hitler?" – kérdezted döbbenten.
"És te vagy az a rengeteg ember is, akiket megölt."
"Én vagyok Jézus?"
"És az összes követője."
Ekkor elhallgattál.
"Minden alkalommal, amikor hibáztatsz valakit, magadat hibáztatod" – mondtam. "Ugyanúgy minden egyes jó cselekedet, amit elkövetsz, olyan, mintha saját magaddal tennéd. Minden egyes örömteli vagy szomorú pillanat, amit valaha megtapasztaltak, vagy a jövőben fognak, azt mind te magad élted át."
Elgondolkodtál egy időre.
"Miért?" – kérdezted. "Mi végre ez az egész?"
"Azért, mert egyszer majd te is olyanná válsz, mint én. Azért, mert te is az vagy, ami én is. Egy vagy te is az én fajomból. A gyermekem vagy."
"Hohó" – szóltál döbbenten. "Azt akarod mondani, hogy én is egy isten volnék?"
"Nem. Még nem. Egyelőre egy magzat vagy. Még növésben vagy. Amikor majd idővel megéltél minden egyes emberi életet, készen fogsz állni, hogy megszüless."
"Szóval az egész univerzum csak egy...
"...egy tojás" – válaszoltam. "És most itt az ideje, hogy továbblépj a következő életedbe."
És utadra engedtelek.
2014. január 14., kedd
Úgy élj!
Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át
emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen... Okosan élj. De
főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem
szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj
te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki
keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban,
téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket,
bármilyen, csak markáns legyen... akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen.
Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás
fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!
(Hankiss János)
(Hankiss János)
2013. november 23., szombat
2013. október 1., kedd
The Best Exotic Marigold Hotel
- But perhaps what we fear is that it will be the same, so we must celebrate the changes, because, as someone once said, everything will be all right in the end, and if it's not all right, then trust me...
- Everything will be all right in the end and if it's not all right, then it's not yet the end.
- The only real failure is the failure to try, and the measure of success is how we cope with disappointment.
- But it's also true that the person who risks nothing, does nothing, has nothing. All we know about the future is that it will be different. But perhaps what we fear is that it will be the same. So we must celebrate the changes.
- - Nothing here has worked out quite as I expected. -Most things don't. But sometimes what happens instead is the good stuff.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)