Falcsik Mari: Feminin

nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek
azt abból tudom hogy szenvedek
abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek
felgyűlve benne rengeteg
olajos vastag fájdalom
és ez korántsem érdem
nem azért érzek mert jó vagyok
csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben
évekig hordozódik benne az a sok
alvadhatatlan érzelem
nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem

László Noémi: Fél lábon

Ki gondolná: a sors csupa
szimpla sztori.
Hogyan kell magunktól magunk
megfosztani.
Hogyan kell fél lábon
guggolni le.
Megedzeni az ént, aztán
bírni vele.
Ki gondolná: az út csupa
ihaj-csuhaj.
Fejünkről hogy csorog alá
a vaj.
Vállunkra hogy nehezedik
csak ami nincs.
Hogyan görbül, pattog, törik
a vad gerinc.
Ki gondolná: a lég csupa
szárnycsattogás.
A benne-lét meg átmeneti
bérlakás.
Hogyan kell ebből átmenteni -
jaj, de mit?
Vagy egyszerűen
megölelni valakit?

Jenei Gyula: Hiányzol... megnyúlt az idő nagyon. fák árnyéka keresztezi léptem magam vagyok ebben a hajnaliálmunkbólkiszakadt- egymásnélküliségben.

József Attila

ÁLOMBAN ENYÉM VAGY

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

1922 első fele

GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. máj.

SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!

Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.

1921. ápr. 12.

Soós Gábor: Valójában, Igazából

Valójában gyáva vagyok.
Meséltem erről neked?
Bátorságom nem valódi
Maszk csupán, erőltetett
Próbálkozás végigmenni
Az úton, mely hozzád vezet
Valójában öreg vagyok
Leéltem több életet

Igazából nem vagyok jó
Hazudtam ebben neked
Abban bíztam, ha jónak látsz
Majd rajongásig megszeretsz
Beléd bújnék, onnan várnám
A rémítő végzetet
Élni gyáva, halni gyáva
Léteznem így, hogy lehet?

Valójában máz vagyok csak
Összegyűjtött értelem
A színeim sem valódiak
És szinte minden érzelem
Csak utánzat, mit filmen láttam
Átélnem miért nem lehet?
Néha, mikor senki nem lát
Csak eltűnök, nem elmegyek

Igazából semmi vagyok
És minden a te szemedben
Valójában én te vagyok
A beléd olvadt szerelmem
Igazából nem létezem
Csak a tudatod játszik veled
Valójában gyáva vagyok
Meséltem erről neked?

Ajánlás. Nagyon kedvenc :)

tükör-kép by azinapont (úgy nézni valamire, mintha azt nem látta volna előttünk senki más. úgy nézni valamire, mintha azt már látta volna előttünk valaki.) szabálytalan keretbe zárnálak, félkész ember. árnyékodat én vetném mögéd két ecsetvonással: hunyd be a szemed, majd nyisd ki – elkészültél. meztelenre vetkőznék előtted s közben minden ruha rajtam maradna. most végigtapogathatod az emlékeimet a hátam közepétől a combomig, megérintheted a kezem, ha akarod, amikor az eget vizsgálom benned, nézheted magad az ingem gyűrődéseiben, s engem, amint mást csókolok és előtted vetkőzöm meztelenre. én vagyok az akt, az önarcképed: szintén félkész. a biztonsági távolságra intő sárga vonalon állok, behunylak, majd kinyitlak – kontúrárnyat vetve rád. (zenére írt szöveg: Jozef Van Wissem: The Taste of Blood – Only Lovers Left Alive soundtrack) Forrás: https://azinapont.wordpress.com/2015/01/23/tukor-kep/

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

           *

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
                     Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

          *

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

          *

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

         *

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
                        feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

        *

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

        *

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

        *

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket,
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn,
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap,
és arcod itt a hold,
és arcod itt a nap.

Szeptember 1

Vége. Hivatalosan is vége nálam a nyárnak. Szeptembernek már ősz illata van. Ez a hónap kicsit mindig szomorúvá tesz, mert ekkor érzem leginkább, hogy el kell engednem a forró nyarat. Tudom, hogy az ősz csodálatos a maga színeivel, illataival, szellőivel, gyümölcseivel, mezőivel, erdőivel együtt, de mindig időre van szükségem, amíg ezeket a szépségeket észreveszem. Azt hiszem ez a leggazdagabb évszak nálunk, sok-sok ajándékkal. Megpróbálom összegyűjteni ebben az évben minden egyes örömteli pillanatot, amit majd az ősz ad, még akkor is, ha lesznek szürke, esős, ködös napjai is.
És akkor most kezdjük is szeptember első napjával: kívánom, hogy a hűvös reggelt mosolygós Nap melegítse fel! És ne felejtsetek elköszönni a fecskéktől és a gólyáktól.

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

Csoóri Sándor: Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár.
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.
A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és bennem.

Dsida Jenő: Álmatlan éjszaka

Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló
nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom,
s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony,
eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.

Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből
tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat
s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat
és újra fölsír, mint az emlék szava régről. 

Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért,
elröppent már az angyal is, ki lenne őröm,
kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön
s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.

Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél,
alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán
s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám
s rózsát szednék csokorba, többet százezernél...

Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet
s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva,
rohannék boldogan ki a füttyös állomásra
s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet. 

S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna
s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív,
kiengedne a vöröslámpás lokomotiv
robogna be robajjal, zörögve és zihálva. 

És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére,
vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly,
úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly
s a csokrot szerteszornám a perron bús kövére.

1929

Ágnes: Szeretők lázadása

JÓZSEF ATTILA: SZERETÕK LÁZADÁSA

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretõk szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztõ, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket õk bedobálják.

- Gyõztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgõt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllõt.

Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprõnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgõ, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti õket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erõsbíti az éneklõket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserû só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserû tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

Dánielnek és Anyának, szeretettel! :)

Weöres Sándor: Nap jön

Nap jön a menny hajlatán,
Arca nyíló tulipán,
Ő legyen az én anyám,
Ő legyen az én anyám.
(...)

Dávidnak és Anyának, szeretettel! :)

Garay Zsuzsanna: Őrizlek

Halk szusszanás. Alszol.
Feléd hajolok. Megrebben a szemed.
Védtelenül mezítelen vagy.
Virrasztok.
Betakarlak a szeretetemmel.

Nagycsütörtök

Nincs szebb vers erre a napra! Minden évben újat mond nekem. 
Remélem Téged is megérint.

Dsida Jenő
Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak....
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

A magyar költészet napjára

JÓZSEF ATTILA: ÉN NEM TUDTAM

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

1935. aug. 7.

Reményik Sándor: Enyém

Volt egyszer,
Hol nem volt...
Tavasz volt,
Tavasz volt.
Szűz ibolyaillat.
Enyém volt?
Enyém volt?
Volt egyszer,
Hol nem volt...
Nyári rét,
Nyári rét,
Nyári rét, margarét.
Enyém volt?
Enyém volt?
Volt egyszer,
Hol nem volt...
Fűzfalomb,
Rámhajolt.
Fáradt lomb,
Hervadt lomb
Rámhajolt.
Enyém volt?
Lesz egyszer,
Hol nem lesz...
Ha majd a
Föld fedez:
Kis halom,
Sírhalom,
Ki tudja,
Merre lesz.
Hó alatt,
Hó alatt,
Hó alatt
Enyém lesz.
1934 január 7

---

te is, én is...

Őri István: VALAHOL

  Valahol létezel, valahol én is
valamit kérdezel, valamit én is
néha vágy van benne, néha remény is

valahol
valamit

te is
    én is...

Bodnár Orosz Éva: Akarat – Álom

Akarom
az árva
alkonyat
arannyal
átszőtt
árnyékait,

Akarom
ajkadnak
ajkamon
átfutó,
áldott
ábrándjait.

Akarlak
áhított
Angyalom –
ám alakod
átsuhan
álmaimon...

Juhász Gyula: Szavak

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.