2010. május 9., vasárnap

2010. május 7., péntek


Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos. (Latinovits Zoltán)

A titok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhõk. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek idõnként kínzó tengere - csak csüggedés.
Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldrõl, se sárgáról, se kékrõl. Az õszi erdô számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami... Amirõl nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik.
Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.

Messze távol tõlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynõje tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghûségesebb alattvalóját, Kékszemût. Miután megkérdezte tõle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, számára is megszûnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem adja át idõben a színek titkát, õ is úgy marad örökre.

A hamuszín tónál találkozott elõször Pál és Kékszemû. Mindjárt barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében, Kékszemû, de vonzotta õt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Pál bemutatta õt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemû elérkezettnek látta az idõt, hogy a színekrõl meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait.
- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?
- Pedig igenis vannak! - és Kékszemû hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.

Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek.
Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszemûnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná õ is a színeket. És nagyra nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke.

Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínû felhõibõl könnyeit.
De Kékszemû szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira.
- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.
- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.

Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemû nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol.
De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem ezt mondta! Csak akarnom kel! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!
Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!
Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!
Emberek, hát igaz, mégis igaz!
És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol elõször találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fû, és az õszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!
Rohant azonnal barátaihoz.
- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amirõl Kékszemû beszélt. Mind igaz! De azok csak hûvösen méregették.
- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.
Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.
Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyõzõen. Lassan egyre szomorúbbak lettek.
- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!
- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál?
- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek.
"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemû szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!
- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig elfogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tudjátok, hogy vannak színek?
Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.

És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínûre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot.
Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!

2010. május 6., csütörtök

Türkíz


A víztartalmú foszfátok sorába tartozó, világoskék vagy zöldeskék színű, át nem látszó ásvány,amelynek szebb válfajai harmadrendű drágakövek.
A legszebbek Keleten fordulnak elő és pedig Perzsiában, Turkesztánban és Szibériában, ezen kívül Észak-Amerikában, Mexikóban továbbá Szászországban is vannak lelőhelyei.
Mint általában az át nem látszó drágaköveket, a türkizt is félgömb vagy ovális formára csiszolva hozzák forgalomba.
Különösen a keleti népek kedvelik, mert gyógyító- és varázshatást tulajdonítanak neki.
Mint varázshatású követ, Mexikó és Észak-Amerika őslakó indiánjai is tiszteletben tartják.


A kedvenc színeim közé tartozik, pálmafás, napsütötte tengerparti hangulatot idéz fel számomra. A tenger és az ég színe, mely a zöld és kék keveréke. Nyugalom, harmónia, békesség, hit, igazság, kreativitás, tisztaság.

John Wayne Schlatter: Varázskavicsok


Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen vaktó fényesség vette őket körül. Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik. Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd.
Végül így szólt a hang:
- Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok! Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon, és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.
Miután eltűnt a jelenés, pásztorok csalódottan néztek egymásra. Arra számítottak, hogy a lét örök titkai tárulnak föl előttük, melyek révén gazdagságot, egészséget és célt adhatnak a világnak. Ehelyett valami értelmetlen, lélektelen munkát bíztak rájuk. A káprázatos ragyogás emléke mindazonáltal arra sarkallta őket, hogy lehajoljanak néhány kavicsért, és bedugják a nyeregtáskájukba, miközben dühösen morgolódtak.
Egy napi vándorlás után tábort ütöttek, s ahogy benyúltak a nyeregtáskájukba, felfedezték, hogy valamennyi felszedett kavics gyémánttá változott. Örültek a drágaköveknek, és bánkódtak, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot.


Néha nem értjük, hogy miért kell nekünk pont azon a helyen, abban az időben ott lenni... sokszor zúgolódunk is ilyen dolgok miatt, de ha figyelünk magunkra észrevesszük, hogy mindennek jól meghatározott célja volt és minden a javunkra van.

A tegnap esti Müller Péter előadáson elhangzott az, hogy a baj sem baj :), tanulunk belőle, és a negatív dolgoknak is megvan a saját szerepük.

2010. május 5., szerda

Mindig van a világon egy ember, aki a párjára vár, akár a sivatag, akár egy nagyváros közepén. Amikor pedig ezek az emberek találkoznak, és tekintetük egymásra talál, minden múlt és jövő teljesen elveszíti a jelentőségét, s csak az a pillanat és a hihetetlen bizonyosság létezik, hogy ugyanaz a Kéz írt meg mindent a nap alatt. A Kéz, amely fölébreszti a Szerelmet, s amely mindenki számára, aki ebben a világban dolgozik, pihen és kincsét keresi, alkotott egy vele rokon lelket is. (Paulo Coelho)